Mártélyi festőtábor 2020.

A mártélyi alkotótáborban befejezett csendéletem, amelyet a zsűri be választot a télitárlatra.
A festmény lazúr tecnikával készült, 50x70 cm, olaj, vászon.

Ez volt a második festőtáborom. Az elsőt is nagyon élveztem, bár ott még nagyon meg voltam illetődve és nem tudtam mi fog pontosan történni csak sodródtam az árral. Ami akkor még is jobb volt az az, hogy nem kellet sietnem haza folyton és amikor hazaértem, már megvolt főzve. Most ez így alakult és hálás vagyok minden egyes napért amit ott tölthettem.

Az idén is sokat tanultam, mind technikailag mind hozzáállásban. Megtanultam pl, hogy még akkor se mondjam el a véleményemet, ha kérdezik, mert nem biztos, hogy megérti az a másik ember, hogy mit is akartam voltaképpen mondani, vagy teljesen sértőnek veszi, dehát ez így volt a varrásnál is mindaddig, amíg be nem bizonyítottam, hogy tudom miről beszélek. No mindegy ezt is meg kellett tapasztalnom. 

Azért pár szóban konkrétumok és név nélkül elmesélem hogy miről is van szó. Az én gyengém az ember ábrázolás legyen az akt, portré, életkép vagy bármi. Szóval mindig is vonzott ez a téma. Sokat olvastam és jómagam is próbálgatok ilyen témákat festeni. Minden szakirodalom és itt most nem csak a művészetről, hanem a divatrajzokról is beszélhetek, azt tanítja, hogy az akt vagy fürdőruhás képeket ne ábrázoljuk szemtől szembe mert az megbotránkoztató lehet és hamar unalmassá válhat a kép. Lehet pikáns képeket festeni de legyen benne némi huncutság, némi titokzatosság, némi báj, egy kis gondolatiság. Bár lehet, hogy csak én vagyok nagyon maradi, vagy prűd. Úgy gondolom, ha egy mezítelen hölgyet teljesen szemből ábrázolnak oly módon, hogy minden leplezetlenül látszik az nem igazán a művészet témája főleg nem akkor ha ez az alkotás mélyen vallásos témákat szeretne feszegetni. De ez az én egyéni szubjektív véleményem. 

Mindenki másként gondolkodik és másként reagál az ilyen képekre. Nos most már mindegy is, csak meglepődtem, hogy vannak olyanok akik egyáltalán nem nyitottak olyan eszmecserére, ahol egy születő alkotásról lehet beszélgetni építő jelleggel, hogy a szemlélő is megértse az alkotó érveit. Lehet, hogy technika tudásban kevesebb tapasztalatom volt/van, mint az alkotó társamnak, de azért még meg értem, ha magyarázatot fűz a készülő alkotáshoz. 

Azt meg egyáltalán nem értem, hogy miért kell a másikat potenciális ellenségnek tekinteni és folyton beleszúrni, apró kis cinikus megjegyzésekkel amelyek nem a kész vagy készülő alkotást méltatják, hanem magát az alkotót bélyegzik meg a nemtudás vagy csalás burkolt vádjával. Azt sem értem miért lenne csalás, ha itthon elkezdek összerakni egy képet amelynek a technikája egy hosszú folyamat. Ennyi erővel az alapozást se végezzük el előre, mert az is az alkotás része. 

Bár a tábor szabályzata nem tiltja meg, hogy egy otthonról hozott már kész alkotást zsűriztesünk, amennyiben az a saját alkotásunk. Ezt maga a tábor vezetője mondta nekem. Valójában tavaly is meg az idén is többen is éltek ezzel a lehetőséggel. Na mindegy ez is egy jó tapasztalat volt. A lényeg hogy azoknak a javaslatát kell megfogadni akik arra hivatottak és van már tapasztalatuk abban amit tanácsolnak.

Nos röviden ennyi volt a negatívum amit el akartam mondani. Most már inkább beszéljünk a jó dolgokról. Az idén már sokkal otthonosabban mozogtam a tábori életben mint tavaly, nagyjából tudtam mi fog következni, mik az írott és íratlan szabályok. Nagyjából kitől mikor lehet kérdezni és mit. Azt is tudtam kinek a véleménye és instrukciói a fontosak. Az egyik ilyen személy Iván, bár ő nem sok mit tudot vagy akart mondani, csak konstatálta, hogy tavalyhoz képest sokat fejlődtem. A másik az Mucsi Zoli aki nagyon sokat segített a tanácsaival, amiket igyekszem beépíteni a tanulásomba. A harmadik számomra fontos személy az Holler László lett volna, de sajnos vele nem tudtam találkozni az idén, mert pont azon a napon amikor ott volt a szokásosnál is hamarabb el kellett jönnöm. Így csak a Zoli tanácsaira tudok alapozni, meg Bajusz Pista meglátására. 

Bár az ő színvilága és képalkotása messze van az én világomtól, de a tanácsait be tudom építeni az alkói munkámba. Érzem, hogy szükségem van valakire aki segít abban, hogy észrevegyem, mikor kell abba hagynom egy képet, vagy épen hol csúsztam el pl az árnyékolással vagy a színekkel. Vagy csak épen át beszélni egy egy kérdést. 

Az idén pl. pont ez volt a probléma, hogy nem jól árnyékoltam, illetve hogy túl ritmusos lett a kép az ismétlődő formák miatt. Ez volt az idén az egyik legnagyobb gondolat, vagy tanítás amit kaptam, hogy ha két vagy több hasonló vagy egyforma elem van a képen, akkor meg kell bontani a rendet és meg kell változtatni egy kicsit a ritmusosságot. Hogy mire gondolok? A csendéletben a terítő redőzésével egymást követő formákat hoztam létre, és ez így ismétlődő ritmus, minta sor jött létre. A második redőt meg kellet volna törni vagy el kellett volna hagynom. Ugyanez volt a hátsó drapériával is, bár azzal hogy tompítottam a színein javítottam rajta.

A másik hiba a nem megfelelő árnyékolás, amire oda kell a jövőben figyelnem. Ezt a csendéleten a gyümölcsöknél lehet megfigyelni.  Folyamatosan elfelejtem a visszaható fényt, hogy a teljes árnyék és a félárnyék között van egy fénysáv ami rendszerint a közvetlen környezet színeit tükrözi vissza. Meg még az árnyék színeken is javítanom kell, egy árnyék sohasem feket, hanem kékes vagy inkább szürkés színű plussz az alapszín. Arra is figyelnem kell hogy az árnyékok meg a csúcsfények következetesen egyirányban legyenek. Még akkor is ha a referencia fotón esetleg nem úgy van.

A kép többi eleme már rendben volt. A kompozíció, a színek visszahatása, a tükröződés, ezek már rendben voltak. Ennek ellenére a zsűri beválasztotta a téli tárlatra a csendéletemet, aminek nagyon örülök. Boldog vagyok és büszke, mert végre szakmailag is elismerték a munkásságomat. 

Persze tudom, hogy rengeteget kell még tanulnom, és fejlődnöm. Pont ezért nagyon jók és fontosak számomra ezek a tábori napok. Ilyenkor tele gyűjtöm magam hasznos információkkal és tanácsokkal és egész évben megpróbálom felhasználni őket.

Most még kavarognak bennem a gondolatok az érzések, de egyre határozottabban tudom merre akarok menni és mit akarok elérni. Igaz sokan elítélnek érte hogy el akarom adni a festményeimet, de én azért festem őket, mert szeretek festeni. El adni pedig azért akarom, hogy másoknak örömet okozzon és legyen pénzem további festékre, vászonra, meg tanfolyamokra vagy tanárra. Bár meg kaptam azt is hogy aki pénzért fest az nem képes fejlődni. Szerintem meg aki a szekrény fiának fest az képtelen haladni, mert nem meri megmutatni, hogy mire képes.

Szerintem meg egy egészsége egyensúlyt kell létrehozni, fejlődés és pénzkereset között. Amit már tudok arra ott a megrendelés festése, mint gyakorlási lehetőség. Fejlődésre meg ott az új dolgok tanulása, gyakorlása, fejlesztése. Szóval, ha valaki keresi az útját, akkor bizony kell, hogy kiszolgálja a szélesebb igényeket is. Akinek meg már neve van, attól megveszik a “sz..t” is. Mert ott már a név számít az adja az értéket, nem pedig a technikai tudás. Tudom, hogy ezzel lehet vitatkozni, de valahol mindenki szeretné, ha elismernék a munkásságát még akkor is, ha csak hobbiból fest, máskülönben miért jönne el egy táborba közös festésre, és miért adja be a munkáját zsűrizésre.

Én szenvedélyesen szeretek festeni és az a kép, amit éppen alkotok az akkor és ott a nagy szerelem, de amint készen van útjára bocsátom, hogy másnak pont olyan örömet, szenvedélyt vagy éppen szerelmet adhasson. Ha el dugom egy poros sarokba vagy a szekrénybe, akkor mi értelme volt a munkának. Számomra ez pont olyan, mint a gyermekeim, felneveltem (meg alkottam) őket, aztán útjukra bocsájtom, hogy ők is éljenek, új életet hozzanak létre és boldogok legyenek, és boldoggá tegyenek másokat is. Ez az örök körforgás. Valami létrejön, aztán útjára indul és valamit létrehoz….

Az öreg fűzfa, 40x60 cm, olaj, farostlemez, ecset.

Festőkéssel készült kép, 30x40 cm, olajfesték

Tábori hangulatomat meg örökítettem ebbe a mandalában.
Így éreztem magam a 2020-as mártélyi festőtáborban.
A kör átmérője 30 cm, olaj, vászon.

Mindég van mit tanulni. Az életben csak egyetlen dolog a biztos, ez pedig nem más, mint a folyamatos változás.